A tegnap hírei
Minden napra jut egy-két hír, ami megérdemelne egy kis gondolati okfejtést. Ám akkor egyebet se csinálna az ember, mint ezekre a „kiváló” hírekre reagálna. Csakhogy annyit nem ér az egész jelenség. Hacsak az ember nem az efféle hírek magyarázatából él.
Ám a tegnap hírei-2010.09.04.-valahogy mások. Van bennük valami! Van bennük kellő fűszer, ami miatt igazán zaftosnak mondhatók. Egyik-másik közülük csípős, sőt erős. Marja a jóérzésű ember agyát. Sőt az is tetten érhető, hogy egyesek úgy szólalnak meg a híradók riporterei előtt, mintha egy időgép negyven-ötven évvel ezelőtti időbe röpítette volna őket.
Úgy képzelik, vannak most is olyan helyzetben, hogy marathatják, lúgozhatják a médián keresztül az emberek agyát. Azt gondolják, hogy amit ők mondanak, az az igaz.
Nem tanulnak és nem felejtenek! Nem tanulnak abból a tényből sem, hogy közülük több tucatnyian már az igazságszolgáltatás előtt is megbuktak. Ennek ellenére állítják: száz nap, száz hazugság. Egy dolgot azonban ezek a szánalmas figurák el felejtenek. Azt, hogy a huszonegyedik században vagyunk. Azt mindenki érti, hogy egy kampányban kell használni minden használhatót a győzelem érdekében, de ők azt sem tanulták meg, hogy a hazugság és csak a hazugság, a tömény hazugság olykor nem a hazudozó malmára hajtja a sikert. De, ha többre nem futja, hát ezt kell tenni! Mert valamit ugye tenni kell, hogy a népszerűségi listán valami elmozdulás legyen. És, hogy az ellenzéki első hely biztosított legyen valaki számára. Van, aki azt gondolja, elegendő, ha először adta le az alig elegendő számú kopogtató cédulát, és máris az övé az első hely. Van, aki azt gondolja, elegendő, ha többet gyűjtött 2-3 ezerrel, ezért hát ő az ellenzék győztese. Megint más úgy gondolja, amíg azok egymással vannak elfoglalva, addig ő befütyül az első helyre. De van olyan is, aki nagy bátran kiáll, egy tucat érdeklődőnek sajtótájékoztatót tart és elmondja, hogy egy páros versenyben előfordulhat más eredmény is. Hogy a mi jelöltünk győz! Bizony... Óriási optimizmus! Afféle éjjel fütyülök a temető mellett, hogy ne féljek-megoldás.
Hát nem tudom! Az biztos, hogy igen nagy a civakodás odalent. Ugye jó lenne a kicsik között a legnagyobbnak lenni. Csak hát az az egy nagy, aki még midig a legnagyobbnak képzeli magát- ó nagyképűség ne hagyj el- éppen az említett okok miatt esett vissza, és lett hasonló méretű, mint vetélytársai, akik éppen azért bújtak ki a politika talajából, mert ő, a hajdani nagy, a zsebei tömködése közben elfelejtette, hogy van még rajtuk kívül tíz millió ember ebben az országban.
És köreikben most is ez megy! Tehetségükből másra nem is futja. Csak a demokrácia végét jósolgatják. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ők, a sajátos módon értelmezett demokráciájukra gondolnak. Hát persze! A Rákosi rendszerben is volt demokrácia valakik számára. De azt sem a tíz millió magyar ember élvezte. A hírek nagy százaléka ma is erről szól. Éppen ezért hanyagolom újabban a különféle híradásokat.
Egészen délutánig nem néztem híradót tegnap sem. Se jobbról, se balról. Este ötkor azonban valami hajtott, ösztökélt, hogy ugyan üljek már képernyő elé, mert nem mindennapi hírek rotyognak a híradó-szerkesztők kondérjaiban. Nem is csalódtam.
Hiába, az ember legelső érzései legtöbbször hitelesnek bizonyulnak!
Az egyik hír a vörös ingesek összejöveteléről tudósított, ahol a vezér szavait a maréknyi „tárjányi” publikum közömbösen figyelte.
A másik figyelemre méltó hír, aminek keretein belül egy jócskán molettre sikeredett jelölt éppen a szőke riporter nőnek virágcsokrot ad át, a stáb férfi tagjainak pedig kotont speciális csomagolásban. Ha én kaptam volna ilyen ajándékot, biztosan azt a következtetést olvastam volna ki a kívánság szövegéből, hogy menjek haza ménél előbb és …....meg az anyámat. Hogy a megajándékozottak milyen jókívánságokat olvastak ki a nemes ajándék mellé, azt csak ők tudják. Hát ez is csak arra volt elég, hogy végre egyszer kánkánt táncoljon neki néhány piros szoknyás szép korú hölgy. A polgármesterségnek még időben lőttek. De, van még remény a nyolcvanadik születésnapon is! Csak kitartás! Az biztos, hogy ilyen nehéz smukkot nem szívesen viselnék bármilyen szép korú lennék is.
De szerintem a pálmát a sztriptíz táncos tanárnő vitte el a derék polgármesterrel együtt, akik a bilincs használatával adtak nyomatékot műsoruknak. Engem nem is a tény háborít fel igazán, hanem a szánalmas magyarázkodás, ami utána következett. Miszerint magánügynek tekinti az érintett férfiú a történteket. Igen, valóban az lenne, ha egy lakás négy fala között történik a dolog. De mivel a nagy nyilvánosságnak előadott műsorról van szó, így már nem magánügy. Erre csak adalék, hogy egy település első emberéről van szó. A hölgyről ne beszéljünk, ő nem kíván polgármester lenni. Ám azt nem tudni, hogy, ha valóban tanár, vajon a munkahelyén kellő népszerűséget szerez-e a negyedórás műsorral. De őt nem féltem, legfeljebb a másodállásból főállás lesz. De mi lesz a "szegény" polgármesterrel? De ez miatt se fájjon a fejünk.
Ő majd megoldja! Hiszen máris kész a magyarázat: nem az a baj, hogy egy ilyen produkcióban részt vett- amit a lakosság nagy százaléka elítél- hanem, hogy a gonosz ellenfelek ezt kihasználják és a kampány hevében, mint lejáratást alkalmazzák. Arra véletlenül sem gondol az érintett, hogy, ha ez egy nemes tett lenne, bizony nehéz dolga lenne az ellenfélnek, mert nem tudná a kis műsort lejáratásra használni.
Aztán jött a kapitány. Sajtótájékoztató újabb és újabb rémisztgetések fröcsögése közben.
Etikai kódex, meg fidesz hazugságok, meg korrupció, meg demokrácia vége, meg itt vagyunk, alig látszunk, de nálunk az igazság, mindenki bolond, aki nem minket választ, meg bla-bla-bla. Közben elfeledkezett ő is a felfeszített postaládákról a megtámadott cédulagyűjtőkről, a hamisításokról, meg ki tudja még hányféle csalafintaságról.
Valóban igaz a nagy klasszikus mondása:
A............semmit nem tanul és semmit nem felejt.
